A budapesti naplemente sugarai aranylóan vakítottak ereszkedve a Duna felett. A város szívében, egy kacskaringós kis utcában, a cukor, a sütőből gőzölgő kenyerek, frissen sütött pogácsák illata töltötte be a levegőt. Itt találkoztunk először Gáborral, a regikori Károly körúton, ahol a legpompásabb pékségek sorakoznak.

The Budapest sunset rays dazzled golden as they descended over the Danube. In the heart of the city, in a winding little street, the air was filled with the scent of sugar, steamy bread from the oven, and freshly baked pastries. It was here that we first met Gábor, on Károly Boulevard from the olden days, where the most magnificent bakeries lined up.

Átlagos ember lehetett volna bármely más városban, de Budapest szíve csüngött az ő kabátjának szegélyén. Gábor azonban nem a helyekre figyelt, amikor az utcán járt, hanem a hangokra. Mindig a zenét kereste benne, a ritmust az autók dudálásában, a zajban, a nyüzsgő tömeg hangjában. A nyelv dallamaira volt kíváncsi. Különös betegsége volt, nem tudott szavakat ejteni úgy, ahogy kellett volna. A benne felgyűlt hangok keverékét hallatta, ami mindig másokat nevettetett meg.

He could have been an average person in any other city, but Budapest's heart clung to the edge of his coat. However, Gábor didn't pay attention to the places when he was walking down the street, but rather to the sounds. He always looked for the music in them, the rhythm in car honks, the noise, the bustling crowd's voices. He was curious about the melodies of language. He had a peculiar illness; he couldn't pronounce words as he should. He let out a mixture of accumulated sounds, which always made others laugh.

Egy napon az egyik pékségben állt, a Friss Pékségben. Az arca sütés közben pirult, a szeme pedig ragyogott a sorakozó sütemények láttán. Elszántan sétált a pultig és a kedves, mosolygós eladónőtől egy "melegszendvicset" kért. Minden szem a pékségben rá szegeződött, amikor megpróbálta kimondani ezt a szót. "Mmmmel...", kezdte, de a hangja elakadt. A többiek már sejtették, hogy mi jön, de ő mégis folytatta, "...egszemmmnics?" A pékségben felcsendült a nevetés. Tisztán látni lehetett a kacagó arcokat, a szívüket fogó idős hölgyeket és a pult mögött mosolygó eladónőt.

One day he stood in one of the bakeries, at Fresh Bakery. His face blushed while baking, and his eyes gleamed at the sight of the lined-up pastries. Determinedly, he walked up to the counter and asked the kind, smiling saleswoman for a "melegszendvics" (hot sandwich). Every eye in the bakery was fixed on him when he tried to say that word. "Mmmmel...," he started, but his voice got stuck. The others already guessed what was coming, but he still continued, "...egszemmmnics?" Laughter resonated in the bakery. Clearly, one could see laughing faces, older ladies clutching their hearts, and the saleswoman smiling behind the counter.

Gábor csak állt ott, zavartan, de nem hagyta abba. "Mégegyszer," kérte, és újra próbálkozott. "Memlegsz… mmemvics". A nevetés hangja még hangosabb lett, de Gábor arcán megjelent a kitartás. Annak ellenére, hogy nem tudta helyesen kiejteni a szót, mégis visszamenne nap, mint nap, hogy megszerezze azt a bizonyos melegszendvicset.

Gábor just stood there, embarrassed, but he didn't give up. "One more time," he requested and tried again. "Memlegsz... mmemvics." The laughter became even louder, but determination appeared on Gábor's face. Despite not being able to pronounce the word correctly, he would still come back day after day to get that particular hot sandwich.

Végül az eladónő nevetve adta át a "memlegszemvicset", és Gábor visszanézett rá mosolyogva. Bár a szó ejtése nevetséges volt, Gábor megtanulta, hogy elfogadja ezt, mint valami különleges képességet. Bármennyire próbálta is megváltoztatni a kimondását, a szavak mindig úgy jöttek ki, ahogy ő gondolta őket. De legalább mindig tudta, hogy ha egy kis nevetésre van szüksége a városnak, csak be kell lépnie a következő pékségbe, és kérnie egy "memlegszemvicset".

Finally, the saleswoman handed over the "memlegszemvics" with a laugh, and Gábor looked back at her with a smile. Although the pronunciation was ridiculous, Gábor learned to accept it as a special ability. No matter how hard he tried to change the way he said it, the words always came out the way he thought them. But at least he always knew that if the city needed a little laughter, all he had to do was step into the next bakery and ask for a "memlegszemvics".

A nap vége felé a csendes Duna parton, a kézben tartott „memlegszemvicset” rágcsálva, Gábor felnézett a naplementében aranyló városra. Félénken mosolygott, de elfogadóan bólintott. Elfogadta magát, betegségét, és hogy a világ néha nevet az ő furcsa kiejtésén. A város az övé volt, a „memlegszemvicsével” együtt. Az ő kacagtató betegségével és az eltökélt szívvel, amely mindig visszatér a pékségbe.

Towards the end of the day, on the quiet banks of the Danube, nibbling on the held "memlegszemvics", Gábor looked up at the city glowing golden in the sunset. He smiled shyly but nodded approvingly. He accepted himself, his illness, and the fact that the world sometimes laughed at his peculiar pronunciation. The city was his, along with his "memlegszemvics". With his laughter-inducing illness and the determined heart that always returned to the bakery.