Az óra mutatói észrevétlenül haladtak déli irányba, miközben István a Budapest belvárosában található, régi, dekoltált étteremben üldögélt. A Keleti Pályaudvarhoz közel, a barokk épületű, Rákóczi úton várakozott, ahol a fenyőfák illata keveredett az étterem gulyáslevesének gőzével. Noha a vendéglő igazi időkapszula volt, a forgatag közt szembe tűnő régmúlt idők romjai, István ma sem fordult volna máshová – mert itt volt a legfinomabb a gulyás.

The clock hands were moving imperceptibly in a southern direction as István sat in an old, decollete restaurant located in the downtown area of Budapest. Near the Keleti Railway Station, on Rákóczi Street, a baroque building where the scent of pine trees mixed with the steam of the restaurant's goulash. Although the tavern was a true time capsule among the bustling crowd, remnants of bygone days standing out among the chaos, István wouldn't have turned elsewhere today - because here was the most delicious goulash.

Nézte a porcelánfehér tányért maga előtt. Két percnyi csend. Átgondolta az életét. Egy nagy levegő. Warhol mondta "a jó az jobb, ha duplán van." De István, a hagyományos magyar étel rendelője, most komoly döntéssel áll szemben az életben. Véletlenül háromszor egymás után rendelt gulyást.

He gazed at the porcelain white plate in front of him. Two minutes of silence. He pondered his life. Took a deep breath. Warhol said, "good is better when doubled." But István, the traditional Hungarian food enthusiast, now faced a serious decision in life. By accident, he ordered the goulash three times in a row.

Elsőbbséget élvez, a rántott hús és a paprikás krumpli gerince felett. A gulyás, barátaim, az örök. Minél több van belőle, annál boldogabb akarsz lenni, akár építkezel is vele a gyomrodban. Megállapodott, hogy a személyes történelem fontosabb az aktuális fizikai kényelemből. De három hatalmas adag gulyás, kissé megterhelheti az embert.

He prioritizes it over schnitzel and paprika potatoes. Goulash, my friends, is eternal. The more of it you have, the happier you want to be, even if you have to build with it in your stomach. He agreed that personal history is more important than current physical comfort. But three huge portions of goulash can be somewhat burdensome.

Az összezavarodott fizetőpincér, aki azt gondolta, hogy egyszerű nyelvtani hibát követett el, nézett Istvánra. Ki volt tágítva a pupillái méretű lyukak - nem, nem rezdültek meg, csak tátongtak rajta, mintha csak látni akarnák a férfi lelkét.

The confused cashier, who thought he had made a simple grammatical error, looked at István. His pupils were widened - no, they didn't flicker, they just gaped, as if wanting to see into the man's soul.

István is nézett vissza. Kezével hozzányúlt az állához, mintha csiszolná a szakállát. Végül csendesen bólintott, majd egy mély sóhaj és egy széles mosoly kíséretében mondta: "Igen, igen, mind a hármat hozd el."

István also looked back. He reached for his chin as if stroking his beard. Finally, he nodded quietly, then with a deep sigh and a wide smile, he said, "Yes, yes, bring all three of them."

A gulyás háromszoros rendelése István napjának talán legmeghatározóbb pillanata volt. De mint sok boldog pillanata a világban, ez is múló volt. Ahogy beleharapott a puhába főtt marhába és a csicsóka burgonyába, feltöltötte a boldogság és a kielégültség. És bár úgy érezte, mintha a gyomra szakadékot húzott volna maga köré, nem bánta.

The triple order of goulash was perhaps the most defining moment of István's day. But, like many happy moments in the world, it was fleeting. As he bit into the tender cooked beef and Jerusalem artichoke potatoes, he was filled with happiness and contentment. And although he felt like he had created a pit around his stomach, he didn't mind.

Miközben a harmadik és utolsó tányér gulyást nézte, nem volt benne semmi csalódás vagy bánat. A tekintete a hosszú, bársonyos függönyök mély bordóján nyugodt, majd felemelte poharát, mintha valamiféle magányos toastot mondana. Ahogy az est folytán a bor és a gulyás elárasztotta, István úgy érezte magát, mintha egy hatalmas békés tóban úszna, szélesen mosolygott, boldogan evett és boldogan rendelt.

As he looked at the third and final plate of goulash, there was no disappointment or sadness within him. His gaze rested on the deep burgundy of the long, velvety curtains, then he raised his glass as if making a lonely toast. As the evening progressed with wine and goulash, István felt as if he were swimming in a vast peaceful lake, smiling broadly, eating happily, and ordering more happily.

Aznap István boldogabb volt, mint bármikor korábban. A gyaloglás közben még mindig gondolt a gulyásra. A férfi, aki a gulyás szerelmese volt, tudta, hogy lehet, hogy a következő nap gyomorfájása lesz, de a gulyás boldoggá tette. A nap szürkületében ott maradt a kérdés: "Volt-e érdemes?" De aztán csak reménykedett, hogy a wörisházai főzt is így lesz finom...és annyira sok.

That day, István was happier than ever before. While walking, he still thought of the goulash. The man who loved goulash knew he might have a stomach ache the next day, but the goulash made him happy. In the twilight of the day, the question lingered: "Was it worth it?" But then he just hoped that the soup in Wörisház would be just as delicious...and so plentiful.