János Budapesten élt, ahol könnyedén megtalálta a boldogságát. Ott van a Duna, a királyságot lakó tetszetős Várnegyed, és ott volt Éva, a szívében élő lány.

János lived in Budapest, where he easily found his happiness. There was the Danube, the charming Castle District inhabited by the monarchy, and there was Éva, the girl living in his heart.

Évnél volt egy barátja, István. A szobrász. Öntött bronzból és szenvedélyből szobrokat készített. Egyik nap Isván szobra a város központjában jelent meg. A szobor olyan realista volt, hogy még János is összetévesztette egy valósagról vett emberekkel.

Éva had a friend, István. The sculptor. He cast sculptures out of bronze with passion. One day, István's sculpture appeared in the city center. The statue was so realistic that even János mistook it for real people.

Aznap János Eva-val ment a szokásos sétájára. Ahogy a tér közepén álló István szobor mellett haladtak el, János ötletet merített belőle. Egy ötlet, ami mindannyiuk szórakozására szolgált volna.

That day, János went for a walk with Éva as usual. As they passed by István's sculpture in the middle of the square, János drew inspiration from it. An idea that would have amused all of them.

Megállt, mutatóujját az emlékmű felé irányítva, utcai előadóként kiabált. "Látjátok, meg tudom dönteni ezt a sziklát."

He stopped, pointing his finger towards the monument, shouting like a street performer. "See, I can topple this rock."

Az emberek szeme rezzenéstelenül ragadt Jánosra, és a válla felett lévő bronz sziluettre. Ahogy a csend a térre borult, János megadta az első lökést.

The people's eyes blankly locked on János and the bronze silhouette above his shoulder. As silence fell over the square, János gave the first push.

Nem történt semmi. János újra megpróbálkozott, de a szobor csendesen állt, vonzotta az emberek nevetését. Eva nevetett is. János arca vöröslött, de bohóckodásának némileg örült, amiért kacagásba hozta Évát.

Nothing happened. János tried again, but the statue stood silently, drawing laughter from the crowd. Éva laughed too. János' face turned red, but he somewhat enjoyed his antics for bringing laughter to Éva.

Végül az emberek visszatértek a dolgaikhoz, Eva pedig megsimogatta János karját és belenézett a szemébe. "Még szoborral is oldalra dőlnék érted." Mondta. János elmosolyodott, és Éva ezt látva megcsókolta.

Finally, the people returned to their tasks, and Éva stroked János's arm, looking into his eyes. "I would even lean to the side for you with a statue." She said. János smiled, and seeing this, Éva kissed him.

A szemfüles eladó azonban észrevett valamit. A szobor lába megingott. A férfi figyelmeztetett, de senki sem hallotta. A szobor lassan dőlni kezdett, és a tér közepén álló padra zuhant. Senki sem sérült meg, de a padok betörtek.

However, the observant salesman noticed something. The statue's foot wobbled. He warned, but no one heard. The statue slowly began to lean and crashed onto the bench in the middle of the square. No one was hurt, but the benches broke.

A városháza emberei jöttek és a szobrot újra felállították. János lett az est hőse. A hír gyorsan elterjedt a városban, és az emberek nevettek Jánoson, aki képes volt megdönteni egy szobrot.

City hall officials came and re-erected the statue. János became the evening's hero. The news quickly spread throughout the city, and people laughed at János, who was able to topple a statue.

János megtanulta, hogy még a legvalóságosabbnak tűnő szobroknak is van határa, és hogy a nevetés mindig megtalálja az utat az emberek szívébe. Végső soron a bronz István szobor továbbra is ott állt azon a téren, méltó emlékeztetőként János hírnevére és az ő szerelmes csókjukra a történet közepén.

János learned that even the most realistic-looking statues have limits, and that laughter always finds its way into people's hearts. Ultimately, the bronze István statue still stood there in the square, a fitting reminder of János' fame and their love kiss in the middle of the tale.