Budapesten, a Dunakorzó vibráló szívverésében, János és Eszter, két régi barát végre újra találkozott.

In Budapest, in the vibrant heartbeat of the Danube Promenade, János and Eszter, two old friends, finally met again.

A Erzsébet-híd árnyékában, egy fa alatti kőpadon ültek és a folyó lassú csobogására hangolódva próbálták bepótolni a sok évnyi titok és történet hallgatását.

Under the shadow of the Elizabeth Bridge, they sat on a stone bench under a tree, trying to catch up on years of secrets and untold stories as they tuned into the slow murmurs of the river.

János, a komoly üzletember, orange-zöld nyakkendővel és szigorúan vasalt öltönyben, kínosan próbált hódolni a szabadúszó-szellemű Eszternek.

János, the serious businessman, with an orange-green tie and a strictly ironed suit, awkwardly tried to appeal to the free-spirited Eszter.

Eszter, aki mindig is szabadon szárnyalt, gyönyörű szabadjára bocsátott hajával és laza, kényelmes ruhában, derült égből villámcsapásként jelent meg János életében.

Eszter, who always soared freely, with her beautifully let loose hair and casual comfortable clothes, appeared in János' life like a lightning bolt from a clear sky.

Szemüket a szív meglehetősen zavaró csillámával nézte egymást, és amikor szemet szúrta a formálisan és fölöslegesen, János, az örökké jól nevelt férj, megszólalt.

Their eyes met with the somewhat unsettling sparkle of the heart, and when János noticed the formality and unnecessary formality, the perpetually well-mannered husband spoke up.

"Ön nagyon jól néz ki, Eszter.

"You look very good, Eszter."

" Egy pillanatra a csend betöltötte a teret, a Duna hullámai pedig megszűntek zúgni a furcsaságtól.

For a moment, silence filled the space, and the waves of the Danube ceased to murmur with the awkwardness.

Eszter meglepetten nézett Jánosra, aztán hangosan felnevetett.

Eszter looked at János in surprise, then burst out laughing loudly.

A nevetése ringatózó volt, és nyilvánvalóan hozta a korábbi nyugalmat.

Her laughter was melodic, bringing back the previous calmness unmistakably.

"Ön?

"You?

János, mióta „ön”-özünk?

János, since when did we start 'you-ing' each other?

Iskolában voltunk együtt, nem?

We were in school together, right?

Sütöttél nekem kolbászos szendvicset, amikor az osztálykiránduláson mindenki elhagyta a szendvicseit.

You once made me a sausage sandwich when everyone left their sandwiches behind on the class trip.

Ha már „ön”-özünk, adj nekem egy fánkot, kérem szépen!

Since we are 'you-ing' each other, please give me a donut!"

" - mondta mosolyogva, miközben visszahúzta mosolygó arcát kacagás közben.

she said with a smile, pulling back her smiling face amidst laughter.

János vörösödő arccal nézett vissza rá, majd ő is nevetni kezdett.

János looked back at her with a reddening face, then started laughing too.

"Igen, nevetséges, igaz?

"Yes, ridiculous, isn't it?"

" - mondta és feltartva a dobozt, ahol egy teljes csomó fánk örvendezett.

he said, holding up the box where a bunch of donuts awaited.

A fánkok, a mosoly, a nevetés mind hozták magukkal azt a kölcsönös örömöt és tudatot, hogy János és Eszter, bármennyire is vérbeli fogaskerekek a saját életükben, továbbra is képesek a közös múltjukat felidéző gyengéd pillanatokra.

The donuts, the smiles, the laughter all brought with them that mutual joy and the realization that János and Eszter, despite being essential cogs in their own lives, were still capable of gentle moments that reminisced about their shared past.

Ez a Budapest, ahol a kapcsolatok változnak, de a híd mindig összeköt.

This is Budapest, where relationships evolve, but the bridge always connects.

Ahol a kiejtett szavak hídja és egy jó kiadós nevetés változatlanul megváltoztatja az ember lelkét.

Where the bridge of spoken words and a good hearty laugh can still unchanged change a person's soul.