A halászbástya kövei forrók voltak a nyári nap alatt.

The stones of the Fisherman's Bastion were hot under the summer sun.

Bence, az ifjú fotóriporter, a korláton állt és lenézett a Duna kék szalagjára.

Bence, the young photojournalist, stood on the railing and looked down at the blue ribbon of the Danube.

Mindig ez a hely jutott eszébe, amikor a családjára gondolt.

This place always came to mind when he thought of his family.

Több éve nem beszélt a húgával, Dorottyával.

He hadn't spoken to his sister, Dorottya, in years.

Most itt volt az idő, hogy megpróbálja helyrehozni a kapcsolatot.

Now was the time to try to mend their relationship.

Bence elővette a telefonját és küldött egy üzenetet: "Találkozunk a halászbástyánál, délután ötkor?

Bence took out his phone and sent a message: "Shall we meet at the Fisherman's Bastion at 5 p.m.?"

" Dorottya válasza rövid volt, de beleegyezett.

Dorottya's response was brief but she agreed.

Apjuk, Árpád, már úton volt hozzájuk.

Their father, Árpád, was already on his way to meet them.

Az utazás megviselte a beteg embert, de Bence tudta, hogy a hely szívélyesen fogadja őt.

The journey was hard on the ailing man, but Bence knew the place would welcome him warmly.

Dorottya pontosan érkezett.

Dorottya arrived exactly on time.

Egy kis kávét hozott magával a saját kávézójából és leült egy padra.

She brought a small coffee from her own café and sat down on a bench.

Bence odaült mellé és csendben várták Árpádot.

Bence sat next to her and they quietly waited for Árpád.

Az ősz hajú öregember lassan, de határozottan felért hozzájuk.

The elderly man, though slow, made his way up to them with determination.

Mosolyogva köszöntötte a gyermekeit.

He greeted his children with a smile.

Ahogy a Dunát nézték, csend borult rájuk.

As they gazed at the Danube, silence enveloped them.

Bence végül megszólalt: "Dorottya, sajnálom a történteket.

Bence finally spoke, "Dorottya, I'm sorry for what happened.

Nem kellett volna elhanyagolnom téged.

I shouldn't have neglected you.

Az utazások miatt mindig távol voltam, de ez nem mentség.

I was always away because of my travels, but that's no excuse.

Most itt vagyok, és szeretnék újra közel kerülni hozzád.

I'm here now, and I want to get close to you again."

"Dorottya arcán megjelent egy könnycsepp.

A teardrop appeared on Dorottya's face.

"Bence, nem csak az utazásokról van szó.

"Bence, it's not just about the travels.

Sokszor éreztem, hogy nem veszel komolyan.

I often felt you didn’t take me seriously.

Amikor anyánk meghalt, egyedül maradtam itthon apával.

When our mother died, I was left alone at home with father.

Nehéz volt minden nap helytállnom.

It was hard to cope every single day."

"Árpád, bár küzdött az emlékek visszahívásával, megszólalt: "Gyermekeim, az életem legfontosabb részei vagytok.

Árpád, despite struggling to recall memories, spoke up, "My children, you are the most important parts of my life.

Nem akarom, hogy haragban legyetek.

I don't want you to be in conflict.

Bence, tanulj meg türelmesebb lenni.

Bence, learn to be more patient.

Dorottya, próbáld elengedni a múltat.

Dorottya, try to let go of the past."

" Szavai hatására Bence és Dorottya egymás szemébe néztek.

His words led Bence and Dorottya to look into each other's eyes.

Bence nyújtotta a kezét.

Bence extended his hand.

"Próbáljuk meg újra?

"Shall we try again?"

" Dorottya sokáig nézett a testvére szemébe, majd lassan bólintott és elfogadta a kezet.

Dorottya looked into her brother's eyes for a long time, then slowly nodded and accepted his hand.

Együtt nézték a naplementét, Árpád csendben mosolyogva ült mellettük.

Together, they watched the sunset, with Árpád sitting quietly and smiling beside them.

A pillanat egy töredékéig minden tökéletes volt.

For a fleeting moment, everything was perfect.

A nap végeztével Árpád hirtelen tisztán, mintha megállt volna az idő, megszólalt: "Mindig is szerettem ezt a helyet.

As the day ended, Árpád suddenly spoke clearly, as if time had stopped, "I've always loved this place.

Úgy érzem, itt végre együtt vagyunk.

I feel like we're finally together here."

" Ez a pillanat adta vissza mindhármuknak a reményt egy közös jövőre.

That moment gave all three of them hope for a shared future.

Ahogy az éjszaka leszállt, a három családtag lassan elindult lefelé a bástyáról.

As night fell, the three family members slowly made their way down from the bastion.

Bence a húgával együtt segítette apjukat.

Bence helped his sister support their father.

Az út újra közös lett, bár hosszú még az utazás, de az első lépés már megtörtént.

The journey was once again shared, and though the road ahead was long, the first step had been taken.