Levente a Szabadság híd romjain állt.

Levente stood on the ruins of the Liberty Bridge.

A nyári nap forrón tűzött.

The summer sun beat down hot.

A világ véget ért, de ő még mindig reménykedett.

The world had ended, but he still held out hope.

Nézte a pusztított Budát és Pestet.

He looked at the devastated Buda and Pest.

Gondolkodott.

He was deep in thought.

„Hogyan hozhatnék vidámságot a túlélőknek?” – tűnődött.

“How can I bring cheer to the survivors?” he pondered.

Ekkor támadt egy ötlete.

Then, an idea struck him.

Mi lenne, ha szervezne egy „Miss Nukleáris Tél” szépségversenyt?

What if he organized a “Miss Nuclear Winter” beauty pageant?

Talán ez elterelné a figyelmüket a szörnyű valóságról.

Perhaps it could distract them from the terrible reality.

Levente mindig is híres volt arról, hogy furcsa dolgokat talált ki.

Levente was always famous for coming up with strange ideas.

Most ez igazán jól jött.

Now, it was paying off.

Keresett egy kielégítő helyszínt.

He searched for a suitable location.

A lerombolt Operaház előtt összeállított egy színpadot.

In front of the demolished Opera House, he set up a stage.

Szeméttel és törmelékkel építette fel.

He built it with trash and debris.

Kiment keresni segítőket.

He went out to find helpers.

Sok túlélő volt, de kevesen akartak részt venni.

There were many survivors, but few wanted to participate.

Két nap múlva Levente találkozott Rebekával.

Two days later, Levente met Rebeka.

Rebeka egy túlélő volt.

Rebeka was a survivor.

Pragmikus és szkeptikus.

Pragmatic and skeptical.

De kíváncsi is.

But also curious.

„Miért csinálod ezt, Levente?” – kérdezte Rebeka.

“Why are you doing this, Levente?” Rebeka asked.

„Az embereknek szükségük van reményre. Egy kis nevetésre” – felelte Levente.

“People need hope. A bit of laughter,” Levente replied.

Rebeka elgondolkodott.

Rebeka thought it over.

Lehet, hogy Leventének igaza van.

Maybe Levente was right.

Bevállalta.

She took the plunge.

„Rendben. Én leszek a zsűri egyike” – mondta.

“Alright. I’ll be one of the judges,” she said.

Levente mosolygott.

Levente smiled.

Ha Rebeka beleegyezik, mások is követik.

If Rebeka agreed, others would follow.

Így volt.

And they did.

Lassan jelentkeztek emberek.

Slowly, people started to sign up.

Eljött a verseny napja.

The day of the contest arrived.

A színpad világított.

The stage was lit up.

A közönség várakozott.

The audience was waiting.

Minden jól ment, amíg nem jöttek a martalócok.

Everything was going well until the marauders came.

Fegyveresek voltak és dühösek.

They were armed and furious.

„Mi ez a bohóckodás?” – kiabált az egyikük.

“What is this nonsense?” one of them shouted.

A közönség megijedt.

The audience was frightened.

Levente előlépett.

Levente stepped forward.

„Ne féljetek. Csak szórakozni akarunk” – mondta nyugodtan.

“Don’t be afraid. We just want to have some fun,” he said calmly.

A főmartalóc gyanakodva nézett rá.

The lead marauder looked at him suspiciously.

„Miféle szórakozás?” – kérdezte.

“What kind of fun?” he asked.

„Miss Nukleáris Tél verseny. Gyertek, nézzétek meg” – folytatta Levente mosolyogva.

“Miss Nuclear Winter contest. Come, watch,” Levente continued with a smile.

A martalócok összenéztek.

The marauders looked at each other.

Majd lassan leültek.

Then slowly, they sat down.

A verseny folytatódott.

The contest continued.

Mindenki nevetett.

Everyone laughed.

A helyzet megnyugodott.

The tension eased.

Levente megtalálta a módját, hogy egyesítse az embereket.

Levente found a way to unite the people.

Rebeka is meglátta, hogy a humor milyen erős fegyver lehet.

Rebeka saw how powerful humor could be.

„Talán van még remény” – gondolta Rebeka.

“Maybe there is still hope,” Rebeka thought.

Az éjszaka végén mindannyian együtt nevettek.

By the end of the night, they all laughed together.

Budapest romjai alatt is volt élet.

Under the ruins of Budapest, there was still life.

És mosoly.

And smiles.