A hó csendesen hullott Budapest utcáira.

The snow quietly fell on the streets of Budapest.

A kórház fehér épülete olvadó formákkal rajzolódott ki a téli tájban.

The hospital's white building emerged with melting shapes in the winter landscape.

Odabent a folyosókon a nővérek vidám piros sapkákkal járták körbe a betegeket.

Inside, the corridors were filled with nurses wearing cheerful red hats visiting the patients.

Mindenhol apró Mikulás-figurák díszítették a fali táblákat.

Small Mikulás figures decorated the bulletin boards everywhere.

Az ablakon át tökéletes kilátás nyílt a hóborította tetőkre.

The windows provided a perfect view of the snow-covered roofs.

Az egyik szoba azonban csendesen és magányosan állt.

However, one room stood quietly and alone.

Ebben a steril szobában, fehér falakkal körülvéve, Bálint éppen ébredezett.

In this sterile room, surrounded by white walls, Bálint was just waking up.

A feje még kissé kába volt.

His head was still a bit foggy.

Körülnézett, próbált emlékezni.

He looked around, trying to remember.

Ki is ő?

Who was he?

Mi történt vele?

What happened to him?

De semmi.

But nothing came.

Az emlékei, mint egy elfelejtett könyv lapjai, üresen tátongtak.

His memories, like pages of a forgotten book, gaped empty.

Az ajtó kitárult, és Katalin lépett be, a vidám nővér mosollyal az arcán.

The door opened, and Katalin, the cheerful nurse, entered with a smile on her face.

"Jó reggelt, Bálint!" köszöntötte vidáman.

"Good morning, Bálint!" she greeted him cheerfully.

"Ma van december hatodika, a Mikulás napja.

"Today is December sixth, Mikulás day.

Hogy érzi magát?"

How do you feel?"

Bálint tétován rápillantott.

Bálint glanced at her hesitantly.

"Nem emlékszem... mit kellene tennem vagy mondanom?"

"I don't remember... what am I supposed to do or say?"

Katalin higgadtan mosolygott.

Katalin smiled calmly.

"Csak pihenjen.

"Just rest.

Balesete volt.

You had an accident.

Időbe telik majd, hogy minden részlet helyreálljon."

It will take time for everything to fall back into place."

Napok teltek el.

Days passed.

Bálint minden reggel arra ébredt, hogy próbálta kirakni a puzzle darabkáit.

Every morning, Bálint woke up trying to piece together the puzzle pieces.

Egyik nap Gabor érkezett látogatóba, vidám barátja, akinek zöld sálja kiemelkedett a tél szürkeségében.

One day, Gabor, his cheerful friend with a green scarf that stood out from the winter's grayness, came to visit.

"Szia, Bálint!

"Hi, Bálint!

Hoztam pár sütit a Mikulástól!" vakarta a fejét, majd az asztalra tette az édességeket.

I brought some cookies from Mikulás!" he scratched his head, then placed the sweets on the table.

"Talán segít majd visszaidézni valamit."

"Maybe it will help you remember something."

Bálint bólintott, bár értetlenül.

Bálint nodded, though he was confused.

"Mesélj nekem, Gabor.

"Tell me, Gabor.

Milyen voltam?

What was I like?

Mit dolgoztam?"

What did I do?"

"Te, építész voltál," kezdte Gabor, "és volt egy csodálatos projekted.

"You were an architect," Gabor began, "and you had a wonderful project.

Valami új kulturális központról szól Budán."

Something about a new cultural center in Buda."

Gabor olyan melegséggel vette körül történeteivel, amelyek lassan betöltötték Bálint elméjét.

Gabor's stories surrounded him with warmth, slowly filling Bálint's mind.

Katalin is csatlakozott néha a beszélgetéshez, bár eleinte tartózkodóbb volt.

Katalin sometimes joined the conversation, though she was more reserved at first.

Bálint örült ennek a baráti körnek, akik megtanították bízni másokban.

Bálint was happy with this circle of friends who taught him to trust others.

Szent Miklós napján a kórház váratlanul otthonosnak tűnt, a folyosókat nevetés töltötte be.

On Saint Miklós Day, the hospital unexpectedly felt like home, and laughter filled the corridors.

Gabor újabb történetet hozott, egy gyerekkori Mikulás-ünnepről.

Gabor brought another story, about a childhood Mikulás celebration.

Ahogy mesélt, egy emlék viharként sírt fel Bálint gondolataiban.

As he told it, a memory roared like a storm in Bálint's thoughts.

Egy könyv, amit gyerekkorában látott, egy híres épület különleges formáját tartalmazta.

A book he had seen in his childhood contained the special shape of a famous building.

Megértette, hogy a tervezett központ alapítványi alakja hasonló volt ehhez a régi ötlethez.

He realized that the foundation form of the planned center was similar to this old idea.

"Ez az!

"That's it!

Emlékszem!" kiáltott fel örömmel.

I remember!" he exclaimed joyfully.

Arcán csodálatos mosoly derengett.

A wonderful smile spread across his face.

"A projekt... egyszerű, de zseniális."

"The project... simple, yet ingenious."

Gabor és Katalin csodálkozva figyelték, ahogy Bálint újra rátalált önmagára, és megértette munkájának fontosságát.

Gabor and Katalin watched in amazement as Bálint rediscovered himself and understood the importance of his work.

Az ünnepelt nap végére több lett ebből a kórházi szobából; itt talált új életet és célt.

By the end of the celebrated day, the hospital room had become more than just a room; here he found new life and purpose.

Tavasszal, amikor a hó visszahúzódott, és az épület újra életre kelt, Bálint már nem volt egyedül a fehér falak között.

In the spring, when the snow receded, and the building came back to life, Bálint was no longer alone within the white walls.

Gaborral és Katalinnal együtt várta, hogy visszatérjen régi életébe, új erővel és reménnyel.

He waited with Gabor and Katalin to return to his old life, with new strength and hope.